2010. május 30., vasárnap

A könnyek dicsérete *

"Boldogok, a kik sírnak: mert ők megvígasztaltatnak."


A modern ember érzelmi élete ugyanolyan rongáltságban van, mint gondolati élete, akarati beállítottságai vagy saját testéhez való viszonya. A túltengő emocionalitás világát voltaképpen már elhagyta a modernitás, és ez az elhagyás természetesen lefelé történt meg. Az épséget visszaszerezni akaró emberben ösztönös undor támad az emocionalitással szemben, és saját érzelmi életét, mozgatottságát is gyanakodva és elégedetlenséggel szemléli. Ez az elégedetlenség jogosan következik abból, amit önmagába pillantva konstatál az ember. Ugyanakkor ez egy helytelen attitűd kialakulásához is vezethet, amely az érzelmi élet teljes spektrumára mint legyőzendő (és rátaposva uralandó) dologra tekint. Az érzelmeket az összes többi tudatfunkcióhoz hasonlóan nem elnyomni vagy éppen fokozni, hanem transzcendálni kell.



Könnyen elképzelhető olyan helyzet, ahol bizonyos érzelmek oly fokig elragadhatják az embert, hogy ha engedné ennek felépülését, a kialakuló kimozdult tudatállapot teljesen alkalmatlanná válna bármiféle operációra. Ebben az esetben a visszafogás, az érzelemmel való szembemenés jogosult lehet, de ezt nem szabad megtenni kizárólagos módszernek, sőt, ez csak alárendelt, ha úgy tetszik, végső megoldás lehet. Az érzelmekkel ugyanaz a helyzet, mint a jelenségekkel általában: nem az a baj, hogy megjelennek a tudat körében, hanem hogy egy önkéntelen önazonosítás, táplálékká tevés megy végbe velük kapcsolatban. Az érzelmek megfigyelése és elengedése hozza létre azt a távolságot, azt az elkülönülést, mely megnyitja az utat az érzelmi bilincsek alóli felszabadulás felé.

A tudat nyugalmi állapota a test nyugalmi állapotának elérése nélkül illúzió, átmeneti, vihar előtti csend. A testi érzetekben az esetek túlnyomó többségében a tudati folyamatok tükröződnek. A legtöbb viszketésnek, fájdalomnak a meditáció során nincs közvetlen fiziológiai oka, az ok a tudati örvénylésekben található. A
testben jelenlévő feszültségek a törekvő jótékony segítői, ugyanis felismerhetővé tesznek olyan tudati kimozdultságokat, melyek az éberség hiányából fakadóan közvetlenül nem láthatóak.
Annak a felismerése, hogy a látszólag nyugodt testben milyen feszültségek vannak jelen, megmutatják az utat a tudati elmélyedés felé, és a testi feszültségek elengedése által a tudatban ezzel párhuzamos folyamatok zajlanak le. Mindez természetesen fordítva is igaz, vagy talán még igazabb: egy tudati akadály felismerése és elengedése a test elnyugvásához vezet.

Nagyon nehéz körülhatárolni, hogy egy bizonyos akadály mikor döntetik le véglegesen. Arról a helyzetről van szó, amikor az előbbitől függetlenül más jellegű akadály még jelen van a tudatban. Ebben paradox módon a kezdő gyakorló bizonyos értelemben előnyben van az előrehaladottabbal szemben, ugyanis az akadály meggyengülése számára nagyon látványos, olyan felszabadultság-élménnyel jár, mely a szubtilisabb akadályokkal küzdő előrehaladottabb esetében jóval finomabban jelentkezik.
Az akadály elesésekor a tudat és a test is részlegesen felszabadul, mely a kezdő vagy nagyobb kimozdultságból induló gyakorló számára gyakran másként is jelentkezik, szeméből áldott könny csordul. Ez a könny nem az alacsonyrendű emocionalitás jegyében áll, ezért a vele szemben felvett küzdelem éppen a kívánttal ellentétes hatást váltana ki, éppen ellenkezőleg, az érzés felszabadulásának előjele.

Egy akadály tényleges ledőlése főképpen az elején olyan erejű érzelmi felszabadultságot hozhat magával, hogy annak ellenére, hogy a tudatban még egyéb akadályok jelen vannak, a felszabadultság diadalmas érzése egyszerűen elsöpörheti az összes akadályt, és közvetlen belépést eredményez az első meditációs elmélyedésbe, azaz az első dzshánába. Ez persze roppant instabil állapot, melyből a gyakorló szinre rögtön ki is lép. Azt lehetne mondani, hogy az első dzshána illatát tapasztalja meg. Azonnali kilépésének oka komplex: az izgatottság, az állapot birtoklásának a vágya (ugyanúgy táplálékká akarja tenni, mint korábban az akadályokat), a feltámadó gondolati vihar és valamiféle érzelmi túlesés.

Ha ez a spontán belépés nem is történik meg, de ha megtörtént akkor is, úgy gyanítom az érzés első transzformációjához mindenképpen hozzátartozik egy előkészítő szakasz, mely megkerülhetetlen. Az ember szeméből patakzik a könny, rázza a boldogságból fakadó zokogás. A szabadság megpillantása felkavaró élmény, a könnyeken nincs semmi csodálkoznivaló, és ellenük küzdeni értelmetlenség, az értetlenség csúcsa.

Az áldott könnyeket béke követi. Egy ideig még vissza-visszatérnek, de a folyamat előrehaladásával az érzés megtisztul. A könnyekhez való ragaszkodás és újra-újra visszaerőltetésük ugyanolyan hiba, mint elnyomásuk. (ez nagyon fontos!)
Az első transzformáció akkor történt meg, amikor a magasztos öröm és boldogság már egy nyugalommal párosulva a meditációban felragyog. Ez nem megy azonnal, mert a szabadság nem csak először, hanem tizedszer vagy huszadszor is roppant felkavaró tapasztalat.
Azt lehetne mondani, a tudatnak először el kell tudnia fogadni, hogy mindez valóban lehetséges, az ösvény itt és most van, az útonjárás nem egy szó, hanem élő tapasztalás, bármennyire hihetetlen, a távoli remény többé már nem az, hanem tiszta aktualitás.


Emberek, ha eljön a könnyek ideje, zokogjatok!



* Az előző bejegyzés az érzés felszabadításának témáját is érintette, e pár évvel ezelőtti írásom ehhez szolgálhat illusztrációul.

3 megjegyzés:

  1. Talán nem ehhez a poszthoz illik legjobban a felvetésem, viszont megérne majd egyszer egy külön posztot a meditációs objektumok témája is. Meglátásom szerint az elmélyülés mélysége, az akadályoktól való elszakadás problematikája sokban függ magától a meditációs objektumtól is. Érdekes módon a legnépszerűbb objektum a légzés (illetve ritkább esetekben a metta), és kevés leírás foglalkozik konkrétan magának a tudatnak a szemlélésével, holott a Maha-satipatthana Szutta kifejezetten meg is említi.
    A felvetésem a következő:
    Külső meditációs objektum használatakor a figyelem magát az objektumot szemléli, az objektumon pihen. Ebben az esetben a megfelelő éberség úgy alakítható ki, hogy ezt a figyelmet tulajdonképpen egy másodlagos figyellemmel folyamatosan ellenőrizzük. Tehát van a tárgyat figyelő figyelem, és van a figyelmet figyelő figyelem. Ebben az esetben az elterelődésekkel kifejezetten nagy erőfeszítés, vagy sok idő boldogulni.
    Ellenben ez a kettős figyelem kiküszöbölhető, mégpedig úgy, hogy a tudat figyelmét nem külső objektumra szögezzük, hanem saját magára. "... a tudás és éberség létrehozásához szükséges mértékben tudatosítja magában, hogy 'tudat van'. Szabadon szemlélődik, semmihez sem kötődve a világon." A meditációnak nincs küső tárgya, saját tiszta természetét figyeli, így egyből felfigyel az akadályokra, amint azok felmerülnek. Előbb-utóbb megritkulnak a gondolatcsírák felbukkanásai, egyre jobban kezd tisztulni a tudat folyamatossága, míg lassan elmerül teljesen önmagában, saját tiszta állapotában. Az eredmény elszakadás, és hátborzongató píti.

    VálaszTörlés
  2. Üdv Gábor!

    A különböző meditációs tárgyakról is tervezek írni, de ezek már specifikumok.
    Először szeretném sorba venni a 4 dzshánát, mind a szutták alapján, az alapján, ahogy ezt a szutta-követők értelmezik, valamint a kommentárok alapján.
    Csak nagyon lassan haladok, mert ritkán tudok írni.

    Ami a felvetésedet illeti, még forgatom kicsit magamban. Az a fajta anapanaszati, melyet pl. Bhante Vimalaramsi tanít, gyakorlatilag megfelel az általad említett gyakorlatnak. Itt ugyanis nincs szűk fókusz a légzésen, hanem kifejezetten az egész testet átölelő tág fókusz van, mely ráadásul nem rögzített figyelem.
    Ekkor a légzés olyan, mint egy fonál, melyet lágyan követsz, és a nyugodt tudat a későbbiekben természetes módon időzik rajta. Azonban az elején a tapasztalatlan tudat folyamatosan elkalandozik, de mivel egy tág éberséget alakít ki az ember, nagyon gyorsan észreveszi az elkalandozást. Ez amiatt van, mert nincs szűk, rögzített fókusz, és a gyakorló nem veszik bele a tárgyba.
    A gyakorlat vezető fonala a légzés, de a célja a dhammák felbukkanásának vizsgálata, és a dhammák elengedése. Egy fejlettebb fázisban pedig képessé válsz arra is, hogy a tudat kontemplációját végezd a DN.22 értelmében.

    Ennek ellenére az éberség intenzitásának növekedése mondjuk egy szűk fókuszú koncentrációhoz képest elég lassú.
    A tudat itt természetes módon, a legminimálisabb erőfeszítés mellett nyugszik meg, és ennek idő kell.

    VálaszTörlés
  3. Értsd:

    "nem rögzített figyelem" = nem odaszögezett, hanem oda helyezett figyelem

    VálaszTörlés