"Bhikkhuk, ez a Dhamma itt és most látható,
azonnal eredményes, vizsgálatra hívó, előrevivő,
melyet a bölcsek maguk tapasztalnak meg."
Mahātanhāsankhaya Sutta (MN.38)
A Buddha felébredésének éjszakáján valami teljesen új, azidáig ismeretlen metódust fedezett fel, a dzshánák jelentették a kulcsot a felébredéséhez.
Vissza kell ugranunk a Bódhiszatta útkeresésének idejére, hogy egy problémát a dzshánákkal kapcsolatban közelebbről megvizsgálhassunk.
A Bódhiszattának két fő tanítója volt, Álára Káláma és Uddaka Rámaputta. Az elsőtől elsajátította a nem-létezés érzékelési alapja nevet viselő létállapot megvalósítását. Uddaka Rámaputta pedig az e feletti állapot, a sem-észlelés-sem-nem-észlelés állapotának realizációját adta át neki.
Mindkét állapot ismert a buddhista megvalósítási úton is, a negyedik dzshána feletti állapotokról van szó, pontosabban a negyedik dzshána belső módosulatairól. Előfeltételük sorban a négy dzshánán történő áthaladás a buddhista tanítás szerint.
Hogyan lehetséges, hogy a Bódhiszatta számára újdonságot jelentett a meditációban gyermekkori élményének felidézése, mikor ennél, az első dzshánánál jóval magasabb állapotok elérésében már korábban mesterré vált két tanítója útmutatása alapján?
Egy magyarázat lehetséges, a tanítóitól elsajátított magasrendű állapotok nem azonosak, jóllehet hasonlóak a tanításában szereplő állapotokkal. A hasonlóság alapján az elnevezésük azonos, azonban kimenetelük különbözik. A bauddha dhammában tanított sem-észlelés-sem-nem-észlelés állapotából az előzőekkel (feltételezhetően) ellentétben tovább lehet lépni egy "nem-állapotba", melynek neve "érzés és észlelés megszűnése", más néven a megszűnés megvalósítása (nirodha samapatti). Ezt az állapotot a dhammák természetébe történő mélységes belátás követi és belépés a nibbánába (szanszkrit: nirvana).
A két út, a tanítói által tanított és a Buddha által felfedezett nem ugyanoda vezet, az előbbi zsákutcát jelent.
Jó okkal feltételezzük, hogy Álára Káláma és Uddaka Rámaputta által átadott metódusok a jóga hagyomány valamely metódusrendszeréhez tartoztak, annak ellenére, hogy tudjuk, a klasszikus jóga alapműve, Patandzsali jóga-szútrái évszázadokkal később keletkeztek. Egy hagyomány mindig átadásában élő, az átadás lélektől lélekig történik. Mikor a hagyomány tanítását írásba foglalják, ez önmagában válságtünet. A hagyomány mentésének jele. Meggyőződésünk, hogy a jóga hagyomány a jóga szútrák keletkezése előtt sok-sok évszázaddal fennállt. Az erre vonatkozó bizonyítékok egészen a Rig-Védáig nyúlnak vissza.
A kor meditációs metódusai ismertek voltak a vándortanítók között, így nagy valószínűséggel e kor legkiválóbbjai, a Bódhiszatta tanítói is ismerték és gyakorolták ezeket. E vonaltól tér el Gótama remete, mikor visszaemlékezése alapján más metódust választ.
(Ennek ellenére, a Hatha-jóga-prádipikában (I.6) a guruláncolat felsorolásában megemlítik a Buddhát, és a mai napig élő hagyomány, hogy a Buddhára, mint az átadási láncolat egy gurujára tekintenek. A különböző hagyományok természetesen rendkívül szövevényes módon hatottak egymásra, de a jóga, a védánta és a buddhizmus különböző iskolái egymásra hatásainak vizsgálata meghaladja írásunk kereteit.)
A buddhista meditáció nem jóga. A különbséget mindenki elismeri, a magyarázatok azonban nem tűnnek teljesnek. Általános felfogás szerint a buddhista meditáció egyedi volta nem az elmélyedés milyenségében rejlik, ennek útja nagyjából megfeleltethető a jóga dhjánya kifejlesztésének. A különbség az ezt követő műveletben található, mikor az első szakasz, melyet samatha-bhavanának, a nyugvás kifejlesztésének neveznek, a dzshánák kibontakoztatásával megtörtént, majd a dzshánából való kilépést követően a gyakorló a belátás-meditációt végez. A vipassana-bhavana, a belátás kifejlesztése jelenti az általános magyarázat szerint azt az egyediséget, mely által a felébredés a buddhista úton elérhető.
A fenti történetből azonban nem ez szűrődik le. Sokkal inkább úgy tűnik, hogy az addig követett meditációs metódust lecserélve teljesen más módszer vezetett sikerre a Bódhiszatta számára. Ez az új módszer, ha a samatha-vipassana kettősséget figyelembe vesszük, már önmagában a samathát is érinti, hiszen az újdonság a dzshánákra vonatkozik.
Azt látjuk mégis, hogy a módszerek tekintetében az általános felfogás szerint a buddhista meditáció samathája, azaz a dzshánák kifejlesztésének módja nem igazán tér el semmiben egy jóga dhjánya kifejlesztésétől. A gyakorlás lényege itt is és ott is egyhegyű koncentráció. A hangsúly a koncentráció szón van, olyannyira, hogy a samadhi szó bevett angol fordítása a koncentráció.
Ez az elterjedt nézet annak köszönhető, hogy a théraváda világban megingathatatlan szellemi tekintélyként tekintenek egy, a Buddha után majdnem ezer évvel keletkezett kommentárra, a Visuddhimaggára. A Páli Kánon szuttái, melyek megőrizték számunkra a Felébredett tanításait, a meditációs útmutatások tekintetében roppant tömören fogalmaznak. Természetes volt az igény, hogy a módszerek részletes leírását kommentárokban foglalják össze. Eme kommentárok között a kétségtelenül legnagyobb hatást a Visuddhimagga fejtette ki. Szerzője, Ácsárja Buddhagósza a Kr. u. 4. században Sri Lankára utazott, és ott a régi kommentárok alapján, melyek azóta elvesztek, összeállította monumentális meditációs kézikönyvét, a Megtisztulás ösvényét. A mű szerkezetét tekintve a Madzshima nikája egyik beszédének struktúráját követi. (MN.24. Ratha-vinita Sutta) Részletes információkat tartalmaz a dzshánák és a belátásmeditáció vonatkozásában, a théraváda világban évszázadok óta e mű alapján építik fel a meditációt.
A Visuddhimagga egy sor új fogalmat és kulcs-feltételt vezet be a meditációval kapcsolatban, melyek a szuttákban ismeretlenek. Az eltéréseket később részletesen megvizsgáljuk. Ezek az új fogalmak részben már korábbi kommentárokban feltűnnek.
Az összes újdonság arra mutat, hogy a buddhista meditáció és a jóga eljárásai mintegy összeérnek. Nagyon valószínűnek tűnik, hogy az eredeti buddhista metódusrendszert jóga befolyás érte, méghozzá igen korán, pár évszázaddal a Buddha halála után.
Ez kapcsolatban állhat azzal a válságtünettel, mely Asóka korában, a Kr.e. 3. században érte a szanghát. Asóka bőkezű adományokban részesítette a szanghát, míg támogatását más irányzatoktól megvonta. Ez tömeges átlépéseket eredményezett a szanghába, a közösségben nagy számban tűntek fel olyan bhikkhuk, akik az alapvető tanításokkal sem voltak tisztában. Asóka emiatt hívatta össze a 3. buddhista zsinatot, emellett az eretnek nézeteket vallókat kizáratta a szanghából.
Erősen valószínűsíthető, hogy e korban jóga hatások érhették a buddhista tanítást.
Ha hipotézisünk igaz, a Tan ilyen irányú megváltoztása a jóga befolyás hatására nagyon jelentékeny változásokat idézett elő a meditációs praxisban, szinte gyökeresen átalakítva ezt. Ettől kezdve elfelejthetjük a kezdő idézetben szereplő "azonnal eredményes" attribútumot, melyet a Magasztos a Tanra vonatkoztatott. A dhamma-gyakorló az eredményeket csak hosszú és küzdelmes erőfeszítéseket követően láthatja meg. Olyan külső feltételeket kell biztosítani a kommentári értelemben vett orthodox gyakorláshoz, melyről a világi ember csak álmodhat. Nem véletlen, hogy a théravádinok szerint a világfeletti ösvény csak a bhikkhuk számára járható.
Nem arról van szó, hogy véleményünk szerint könnyedén és gyorsan eredményre számíthat a gyakorló, a kitartó erőfeszítés, az önfegyelem nélkülönözhetetlen. Azonban ennek is vannak fokozatai, és aki ismeri a Visuddhimagga leírását az első dzshána kifejlesztéséről, pontosan érti, mire gondolunk. Célunk nem az, hogy kerülőutakat és kiskapukat keresgéljünk, hanem hogy a Tan megértéséhez közelebb jussunk, úgy ahogy az 2500 évvel ezelőtt elhangzott.
Meggyőződésünk szerint egyébként, mint ahogy azt a bevezetőben is említettük, a dzshánák a Visuddhimagga feltételrendszere alapján is kifejleszthetőek, ugyanígy Ácsán Brahmavamso útmutatásai alapján is. Ezek az állapotok azonban nem feleltethetők meg a szuttákban leírt dzshánáknak, több lényeges ponton ellentmondást találunk.
