Az első dzshánában (szutta dzshánák)

A következőkben azt vizsgáljuk, mit tudhatunk meg a dzshánákról a szutták alapján, és mire vonatkozóan nem szolgáltatnak információt.

Kezdjük az utóbbival: a szutták általában nem beszélnek arról, hogy a dzshánákat milyen meditációs tárggyal érték el. Ennek egyik oka az, hogy a beszédek általában egy speciális tanítás keretei közé helyezik a dzshánákat, és nem konkrét megvalósításokat beszélnek el. Viszont ahol mégis erről van szó, ott sem említik a tárgyat. (Ld. pl. Száriputta vagy Mahámoggalána realizációja)
Az egyik olyan szöveg, ahol utalás történik magára a tárgyra, az Ánápána szamjutta, melynek második felében a szutták ánápánaszati-szamádhiról beszélnek, így explicit módon kinyilvánítják, hogy a légzés tudatosságával elért szamádhiról van szó.

Idézzük fel, milyen minőségek és folyamatok tekinthetők a dzshánák előfeltételeinek:

- az öt akadály elhagyása
- üdvös dhammákkal telt tudat
- éberség és tiszta tudatosság
- természetes, a nyugodt tudattal együtt járó, nyílt jóindulat
- kétségek nélküliség
- elégedett öröm megjelenése, melyet
- a píti felkelése követ, mely
- átjárja a testet, majd ez követően
- a szukha lágy boldogsága stabilizálja az állapotot,
- és ezáltal a tudat összeszedetté válik

Érdemes kiemelni, hogy a dzshána tényezők nem egyszerre jelennek meg, hanem sorban, egymás után bontakoznak ki. Amikor a tudat az összeszedettség egyensúlyi állapotába lép, bekövetkezik a dzshána:

Eléggé elszakadván az érzéki élvezetektől (káma),
elszakadván a nem-üdvös dolgoktól (akusala dhamma)
a bhikkhu belép az elszakadásból született,
vitakkával (gondolati megragadás) és vicsárával (fenntartott gondolkozás) kísért,
pítivel (üdvözült öröm) és szukhával (boldogság)
telített első dzshánába, és ebben időzik.

Nézzük sorra:

Eléggé elszakadván az érzéki élvezetektől (káma)

Röviden már említettem, hogy az érzéki élvezetek az érzékek öt kapujával (látás, hallás, szaglás, ízlelés, tapintás) kapcsolatos élvezeteket takarják. Közelebbről meghatározva az érzéki élvezetek bilincsek, kötelékek (káma-gúna):

Miben áll az érzéki élvezetekbe való belemerülés, szerzetesek? Az érzéki élvezeteknek ötféle köteléke létezik, szerzetesek. Mi ez az öt?
A szemmel érzékelt kívánatos, kellemes, élvezetes, gyönyörködtető, az érzéki vággyal kapcsolatos, a mohóságot felkeltő alakok.
A füllel érzékelt kívánatos (...) hangok.
Az orral érzékelt kívánatos (...) szagok.
A nyelvvel érzékelt kívánatos (...) ízek.
A testtel érzékelt kívánatos, kellemes, élvezetes, gyönyörködtető, az érzéki vággyal kapcsolatos, a mohóságot felkeltő tapintások.
Az érzéki élvezeteknek ez az ötféle köteléke létezik, szerzetesek. Az élvezetekbe való belemerülés abban a boldogságban és örömben áll, amely eme öt kötelék nyomán támad.
(...)
És miben áll, szerzetesek, az érzéki élvezetektől való megmenekülés?
A vágy és a mohóság eltávolítása, az érzéki élvezetekre vonatkozó vágy és mohóság elhagyása. Ez az érzéki élvezetektől való megmenekülés.

MN.13
(Vekerdi-féle fordítás korrigálva BB alapján)

Bizonyos szempontból zavarbaejtő, hogy a standard szöveg az "eléggé elszakadván" kifejezést tartalmazza. Azt várná az ember, hogy nem csupán "eléggé", hanem teljesen el kell szakadni az élvezetektől, hogy a szamádhi létrejöhessen.  Buddhaghósza egyszerűen oldja meg a problémát, kijelenti, hogy az "eléggé" szót itt úgy kell érteni, hogy egészen.
Elképzelhető azonban, hogy a Viszuddhimagga értelmezési keretein kívül eső dzshánánál a belépés megtörténhet reziduumok megmaradása mellett - erre utal az "eléggé" szó - , melyeket utána a dzshána tényezők likvidálnak.

elszakadván a nem-üdvös dolgoktól (akusala dhamma) 

A nem-üdvös dolgok az öt akadályt jelölik. Az ezektől való megszabadulás módja az árja nyolcrétű ösvény 6. tagjának, a helyes törekvésnek az alkalmazása.

A helyes törekvés négy elemet foglal magába:

- a még meg nem jelent nem-üdvös dhammák megjelenésének megakadályozására;
- a megjelent nem-üdvös dhammák elhagyására;
- a még meg nem jelent üdvös dhammák megjelenésének elősegítésére;
- a már megjelent üdvös dhammák fenntartására irányuló törekvést


Itt tehát valóban törekvésről van szó, mely eltökélt szándékot feltételez a cél elérésére, valamint fenntartott erőfeszítést. Ez az erőfeszítés viszont nem azonos azzal, amit a nyugati ember általában erőfeszítésként ismer. Számára az erőfeszítés valamiféle olyan bevetést jelent ugyanis, amihez tudati vagy/és testi megfeszítettség tartozik. Ez a buddhista nézőpont számára teljesen idegen, és csak a kivételek kivételeként elfogadható, kizárólag akkor, amikor semmiféle más eszköz nem áll rendelkezésre ahhoz, hogy a tudatot a nyugalmi állapot felé tudja terelni.

Ezzel szemben a helyes törekvés egy olyan lágy, de kitartó erőfeszítés, melynek alapelve, hogy a tudatot nem legyőzendő ellenfélként, hanem megszelidítendő állatként kezeli. Ennek az alapállásnak a konzekvenciái messzehatóak. Először is, a  fejletlen tudat felé egy elfogadó attitűddel fordul, így megakadályozza, hogy újabb turbulenciákat keltsen azáltal, hogy azon idegeskedik, mennyire nyugtalan a tudat. A tudatot a legkevesebb beavatkozással tereli a nyugalmi állapot felé, alapvetően két eszközt alkalmazva:

- az éberséget (szati) veti be, hogy a tudati akadályok megjelenését lehetőleg még csírájukban felismerje és elhagyja, de ha ezt nem sikerül végrehajtani, és az akadály már megjelent, a tudati feldíszítést (papancsa) az éberség rávilágító erejével el tudja engedni;
- a lelkesedést (csanda, itt pozitív értelemben véve) és a nyugodt tudat természetes boldogságának felidézését veti be azzal a céllal, hogy a tudat belső mozgását a természetesen boldog és nyugodt állapotok felé irányítsa. Az elégedett, gondtalan, boldog tudat megnyugszik, ébersége nő, és ez a belső mozgása természetesen irányul az akadályok elhagyása felé.
(A helyes törekvés kulcsfontossága miatt külön bejegyzés lesz róla)

a bhikkhu belép az elszakadásból született,

Az első dzshána az érzéki élvezektől és a nem-üdvös dhammáktól való elszakadásból születik. Szemben a második dzshánával, ahol a szöveg nevesíti, hogy szamádhiból születik. Ennek szövegbeli kiemeltsége csak a praxisban nyer jelentőséget, ott lehetséges megérteni.
Jelentős különbség van az elszakadásból születés és a szamádhiból születés között. Ez egy olyan részlet, mely ellenőrzési támpontot nyújt ahhoz, hogy vajon a gyakorlásunk a Buddha útmutatása alapján történik vagy más elvek alapján. A szutták szerint az első dzshána szülője az akadályok alól való felszabadulás, mely ahhoz hasonlítható, amikor a vízbe merült ember ki tudja dugni a fejét a vízből és végre levegőhöz jut. Ebben az élményben a mélységes megkönnyebbülés, diadalmas felszabadultság érzés a domináns. Nincs több akadály, végre megízleli a szabadságot.
Ezzel szemben, a szamádhiból születésnél a hangsúly a szamádhi elmélyülésén van, az éberség- és nyugalomnövekedésen, és a dzshána tényezők minőségének megváltozásán. Ez utóbbi úgy lehetséges, hogy a szamádhiból születés a második dzshána sajátossága.

vitakkával és vicsárával kísért,

A vitakka és a vicsára értelmezési problémáit korábban már említettem. A vitakka gyakori szó a kánonban, általában gondolkozás értelemben szerepel, a vicsára viszont alig fordul elő a dzshána leírásokon kívül. 
A gondolkozási funkciókhoz való szoros kapcsolódásukat mutatja az alábbi szöveg:

- Mi a szóbeli késztetés (vácsiszankhára) ? (...)
- (...) valaminek az elgondolása (vitakka) és gondolati megtartása (vicsára) a szóbeli késztetés;
- (...) Miért valaminek az elgondolása és gondolati megtartása a szóbeli késztetés?
- (...) Először az ember elgondol valamit, megtartja ezt a gondolatot, majd beszélni kezd; ezért valaminek az elgondolása és gondolati megtartása a szóbeli késztetés.

MN.44

Láthatjuk, van némi alapja annak az értelmezésnek, hogy a beszédet megelőző gondolatok még jelen lehetnek az első dzshánában. Azonban ha pusztán ezt értik a vitakka-vicsára alatt, akkor ezeknek egy passzív szerepet tulajdonítanak az állapotban. Ez viszont rögtön felvet egy problémát: a vitakka-vicsára nem pusztán járulékos elem a dzshánában, hanem dzshána-tényező, azaz az állapot aktív létrehozója és fenntartója.
A hagyomány erre az álláspontra helyezkedik, és azt mondja, hogy dzshána-tényezőként a vitakka-vicsára új értelmet nyer. Angol fordításai - applied thought és sustained thought - azaz alkalmazott gondolkozás és fenntartott gondolkozás. Bhikkhu Bodhi ragaszkodott a gondolkozás szóhoz, pedig amiről itt szó van, inkább a figyelemmel kapcsolatos. A vitakka az a tudati mozdulat, mely újra és újra odaviszi a figyelmet a tárgyra, a vicsára pedig a figyelmet odarögzíti a tárgyhoz, és biztosítja figyelem fenntartását. Így ebben az értelmezésben szerencsésebb a ráirányuló figyelem és fenntartott figyelem kifejezések használata. Itt a gondolatok jelenlétét a dzshánában kizárják.
Van továbbá egy köztes értelmezés, ahol a két tényező előbb említett felfogását részesítik előnyben, azzal a fenntartással, hogy gondolatok még az első dzshánában megjelenhetnek. Ezeknek a gondolatoknak gyenge az ereje, és könnyen elhagyhatóak. Tárgyuk leginkább maga a meditáció, és ennek aspektusai.

pítivel (üdvözült öröm) és szukhával (boldogság)
telített első dzshánába, és ebben időzik.

A források egyetértenek abban, hogy az első dzshána pítije még tartalmaz némi izgatott vibrációt, mely utóbb, visszatekintve a 2. dzshánából, némi szennyezettséget hordoz magában. A píti és a szukha elkülönítése az első dzshánában elég nehéz feladat. A szukha szubtilis minősége akkor lesz világos, amikor a 3. dzshánában tisztán önmagában, gyönyörködtetve felragyog. A píti-szukha üdvözült öröme és boldogsága messze meghalad minden világi boldogságérzést, aki először tapasztalja, teljesen új minőségekkel találkozik. Nincs az a tiszta és felhőtlen öröm, amely a világi érzések között felvehetné vele a versenyt, a szexus vagy a tudatmódosító szerek gyönyöre pedig mérhetetlen távolságban marad el mögötte.

Mégis, a Buddha hangsúlyozza, hogy egyáltalán nem kell tartani ettől az örömtől, mivel nem e-világi boldogságról van szó, mely az érzetek élvezetéhez nem kapcsolódik. Bizonyos szubtilis rögzülés, ragaszkodás kialakulhat ugyan az első két dzshána határtalan boldogságához, ez a veszély azonban egy komoly törekvő esetében elenyésző. Ha az embernek sikerül magasabbra emelkednie, teljesen világosan látja, hogy a 3. dzshána szubtilis boldogsága messze felülmúlja a legintenzívebb pítit is, nem beszélve arról a sajátos tapasztalatról,  hogy a 4. dzshánában uralkodó upekkha, mely egy neutrális érzés, a semleges érzés betetőzése, még ennél is nagyobb boldogságnak nevezhető.


Az első dzshána standard formulája itt ér véget, azonban több szutta (MN.39, MN.77, MN.119) kiegészítést fűz hozzá, melyből lényeges információkat tudhatunk meg, milyen folyamatok zajlanak a dzshána perfektuálódásáig.
Az első dzshánával kapcsolatban a következő leírás található:

Ezzel az elszakadásból született pítivel és szukhával megtölti és átitatja, áthatja és átjárja az egész testét (kája), úgyhogy nincs a testének egyetlen porcikája sem, amit át ne járna ez az elszakadásból született píti és szukha.
Ha egy ügyes fürdőmester, vagy az inasa szappanport önt egy fémtálba, s azt apránként hozzáadott vízzel jól elkeveri, akkor a keletkező szappanhab tele lesz nedvességgel, kívül és belül átjárja azt a nedvesség, anélkül, hogy abból a víz elcsepegne. Ugyanígy van ez a szerzetesünkkel is: az elszakadásból született pítivel és szukhával úgy megtölti és átitatja, áthatja és átjárja az egész testét, hogy nincs a testének egyetlen porcikája sem, amit át ne járna ez az elszakadásból született píti és szukha.

MN.119

Érdemes felidéznünk, hogy az első dzshánát közvetlen megelőző állapotban valami hasonló már lezajlott: a píti felkelése után egészen átjárja a testet, ezt követi a szukha felkelése, majd a szamádhi. A különbség itt az, hogy a pítiszukha járja át az egész testet. Az öröm és boldogság egyszerre mentális és fizikai,  jóllehet a fizikai boldogságérzés nagyonis erőteljes. Mintha az ember egész testével színtiszta boldogságban fürödne.
A szappanpor vegyülése a vízzel nagyon kifejező. Egy, még nem homogén elem egy reakció lefutása során homogenizálódik. Az ember így is éli meg, mintha az öröm és boldogság egy kémiai reakcióhoz hasonlatosan (mely időnként nagyon heves lehet) áradna szét a testében, és válna dominánssá az egész testben, teljesen átitva azt. Mit jelenthet az, hogy ez anélkül történik, "hogy abból a víz elcsepegne"? Meglátásom szerint ez arra utal, hogy ideális esetben nem történik túlcsordulás. A meditáló ugyanis hajlamos lehet arra, hogy belevesszen a tapasztalatba, hogy magáévá tegye az élményt, ezáltal méginkább intenzifikálva azt, és így szubtilis ragaszkodás jelenjen meg. Ez már nem a dzshána ideális egyensúlyi állapota, finom kimozdulás történik, az egyensúly megbillen, és a dzshána akár véget is érhet.
Ha ez meg is történik, nincs ok az önvádra. Gyakori, hogy a meditáló először csak néhány percre vagy akár még rövidebb időre lép be a dzshánába, majd rögtön ki is lép. A dzshánák az energia és az összeszedett nyugalom nagyon finom egyensúlyi állapotai, minél magasabb a dzshána, ez annál inkább így van. Idővel és tapasztalat gyűjtésével elhárulnak az akadályok, hogy a meditáló hosszabban időzzön a dzshánában.


Végezetül kanyarodjunk vissza ahhoz a kérdéshez, mit nem tudhatunk meg a szuttákból a dzshánákkal kapcsolatban.

Mennyi ideig tart a dzshána?
Kevés információ áll rendelkezésre, hogy a Buddha tanítványai mennyi időt töltöttek el egy-egy dzshánában. Arra találunk utalást, hogy meditációval naponta sok-sok órát töltöttek.

Előfeltétel-e a nimitta?
Nem találunk viszont semmiféle utalást arra, hogy bármilyen egyéb feltétele lenne a dzshánikus belépésnek. Így a szutták nem erősítik meg a Viszuddhimagga nimitta koncepcióját. A VISM szerint a dzshánikus belépés elengedhetetlen előfeltétele egy szubtilis mentális jel (nimitta) megjelenése, melynek erőteljes felragyogása és stabilitása jelzi az ún. közelségi szamádhit, mely megelőzi az első dzshánát. Ekkortól a meditáció tárgy maga a nimitta lesz, melynek végtelen kiterjedése mutatjaa dzshánikus belépést.

A test (kája) mentális testként vagy fizikai testként értendő?
Ez máig tartó vita tárgya a szutta-követők és a radikálisabb kommentár-követők között.
Egyes szerzők, pl. Ácsán Brahmavamso szerint a fizikai test tudatossága már az első dzshána előtt el kell, hogy tűnjön. A  kája szó véleménye szerint mentális testként értelmezendő. A test problematikájával foglalkozást természetesen nem kerülhette ki, mivel nem csak az első dzshánához tartozik a testtel kapcsolatos hangsúlyos leírás a szuttákban, hanem, ahogy látni fogjuk, a többi három dzshánához is. Emiatt érdemes a kérdéssel érdemes a négy dzshána tárgyalását követően egy külön bejegyzésben foglalkoznunk.